2014. október 24., péntek

John Green: Csillagainkban a hiba

Sziasztok! :)
Tudom, kicsit későn jelentkeztem, de a most következő bejegyzés volt életem legnehezebbike. Plusz gonoszkodott a gépem, és nem engedett képet feltölteni. :'( De azért remélem tetszik.:) Akkor csapjunk a lecsóba!
Pusszy



Hazel Grace Lancaster pajzsmirigyrákban szenved ami lassan de biztosan emészti fel a tüdejét, aminek következtében már mindennapossá vált az oldalán guruló lélegeztető gép, illetve az orrából kilógó csövek. Számára nem volt olyan, hogy „remény”, hozzá bármikor bekophattak az utolsó percekért. Az egyetlen, ami életben tartotta még az egy bizonyos Phalanxifor nevű gyógyszer, ami csak megállítja a tumor növekedését, de nem zsugorítja azt. Tizenhét évesen a szülei kérésére el kezd egy rákos támaszcsoportba járni, ami számára kész kínszenvedés. Egyik nap viszont valami mégis feldobja ezt az egy órát. Illetve valaki. Agustus Waters, a féllábú álom pasi megváltoztatja a lány hétköznapjait…

„Ez nem csak egy egyszerű tini románc. Ez a rák története.”
         A könyv, amitől a sajtó hangos, és amiből a papír zsebkendő-cégek meggazdagodnak. Állítólag. Fogadni mernék, hogy akárki, aki eme sorokat olvassa, nem egy szót hallott már erről a könyvről. Hideget és meleget, bár kétségtelenül inkább meleget. Sajnálom, lehet, hogy rengetegen elátkoznak, de nekem, személy szerint nem annyira tetszett. A sztori jó volt, élvezetes. A poénok megállták a helyüket, a szereplők szeretnivalók voltak. Viszont a nyelvezet valami kriminális volt! Tudom, hogy ezért kapni fogok nem kevés negatív hozzászólást, de nem érdekel, azért is leírom. Tudom (!), hogy „csak simán Hazel” mindössze 16 éves, de az egész könyv olyan volt, mintha a unalmában a naplójába írogatott volna. Ezzel természetesen nincs semmi baj, hisz végül is ő csak egy tini, aki kétségtelenül más életet él, mint mi, nem is vártam, hogy hatalmas okfejtései legyenek. Viszont már a másik pillanatban Hazelnek hirtelen olyan eget rengetően filozofikus gondolatai támadnak! Félre ne értsetek, mindkettő fajta írásmód szuper jó, csak az idegesített,
hogy turmixok akartak csinálni. Szerintem sokkal jobban járunk volna, hogyha John Green eldönti, hogy mély, irodalmi művet alkot komoly mondanivalóval, vagy pedig laza, de érthető, szerethető és komoly mondanivalóval bíró könyvet ír. Mondjuk így az előbbi felé hajazott, de akkor ne akarta volna annyira görcsösen belekeverni a másik nemet! Gondolom azért lett ilyen, mert azért mégiscsak inkább a felsorolásban elsőbbséget élvező műfajhoz akarta sorolni, de azt is akarta, hogy hihető is legyen. Ha már Hazel (a 16 éves kora ellenére!) egyetemre jár, és olyan felsőbbrendű gondolatai vannak, szerintem elhittük volna, hogy ő egy különleges lány. Nem, rosszul fogalmaztam. Hazel egy különleges lány így is, de elhittük volna, hogy Hazel egy különleges lány, aki meglehetősen magas intelligenciahányadossal rendelkezik. Lehetséges, hogy ez csak nekem nem tetszett annyira nagyon/tűnt fel, és lehet, hogy mindez csak a fordítás számlájára írható, lényeg ami lényeg, nekem a nyelvezet sokat rontott az élvezeten, bár tagadhatatlan, hogy egy nagyon jó könyv, és hogy rengeteg olyan gondolatot tartalmaz, (amivel teletömtem a Facebook oldalam) amit érdemes még felhozni.
         Illetve még valami. Ugye mostanság ez a könyv folyik még a csapból is. Ilyenkor az ember magasra teszi a lécet. És pofára fog esni (saját tapasztalat). Nagyon tetszett, de nem állt helyet a nagy felhajtások közepén. Jó könyv, de nem való annak, hogy egy egész világ bőgjön rajta. Ismétlem. A hiba nem a csillagainkban, annál inkább a körülötte keletkezett felhajtásban van.
Hazel egy jól felépített, nem tipikus (!) főszereplő, akit nagyon megszerettem. Ami nagyon-nagyon tetszett, hogy Hazel elöl állt amikor a szarkazmust osztogatták. Az ilyen karaktereket szoktam a „vicces” halmazba sorolni, ami mindig is a szívem pici csücske volt. Szóval benne ezt szerettem kifejezetten, viszont mégse ő lett a kedvencem. Ritkán illetem eme jelzővel a főszereplőket, főleg nem a férfi főszereplőket, viszont ennél a könyvnél Augustus Waters foglalhatta el a dobogó legtetejét. Természetesen Isaackal megosztva, de akkor is ott van! Szerintem eme férfiú is nagyon-nagyon jó humorral lett megáldva, rajta is szintúgy szét lehet röhögni magad. És ez a beépített metafóra! *-* Mi tagadás, szívesen elfogadnám Mr. Waterst… Hazellel valami eszméletlen cuki párost alkotnak!!! Nagyon imádtam őket együtt, annyira de annyira! Valahogy úgy érzem, hogy „na ők, ők egy szerelmes pár!” Megértik egymást, segítik egymást. Hazelnek pont egy Gus kellett és Agustusnak is egy Hazelre volt szüksége!
Most, hogy így kiveséztük hogy a klaviatúrát püffölő bloggerina mennyire imádja eme párost, térjünk is rá egy másik szereplőre, akit pár sorral fentebb meg is neveztem. A másik kedvencem (pontosabban az utolsó oldalig csak kedvenc) szereplőm. Isaac. Nagyon-nagyon szeretem őt, a humorát, a stílusát, a kisugárzását. Mondjuk a könyv elolvasása előtt megnéztem egy-két film-részletet, amik alapján már szimpatizáltam Isaackal, de amint nyomtatott formában is megjelent… Mindenesetre én megkedveltem őt, az én képzeletbeli dobogóm tetején ő és Gus együtt videojátékozik. :’)
Viszont aki a regény alatt a leginkább kivívta a tiszteletem és elismerésem az Hazel mamája. Rengeteg kitartás és akaraterő van benne, és mindent megtenne a lányáért. Feladta az állását, hogy a nap 24 órájában együtt lehessen a lányával, furikázhassa vagy épp megnézzék, hogy ki lesz Amerika Következő Topmodellje. Próbál minden napot különlegessé tenni, ami engem nem egyszer mosolygásra késztetett. A regény alatt megünneplik (spoiler) Hazel 33. félszületésnapját, a Bastille világnapját, és ilyeneket. Megszínesítette az egész regényt! (spoiler vége). Tisztelem, az ilyen embereket, akik feláldozzák az életüket a gyerekükért. Például van egy osztálytársam, aki mozgássérült, és az ő anyukája is ilyen anyuka, akit pontosan emiatt, nagyon tisztelek. Ezt jól elmondtam. :)

És most jöjjenek a spoileres részek.
Hazel és Gus egy, rákosok számára létrehozott támaszcsoportban ismerkedek össze, amit egy templom alagsorában, Jézus szó szerinti szívében a keresztfa 2 gerendájának találkozásánál van, ahol Jézus szívnének kéne lennie. Patrick, a csoportvezető, mindig elmondja (a hererákjának történetét), hogy ők bizony Jézus szó szerinti szívében vannak, és ebből a szituációból lett gyártva jó pár fenomenális poén, hogy csak 1-2-t mutassak Nektek:
„ – Szó szerint Jézus szívében vagyunk - felelte. – Azt hittem, hogy egy templom pincéjében vagyunk, de mi szó szerint Jézus szívébe kerültünk.
-      Valakinek szólnia kéne Jézusnak – válaszoltam. – Veszélyes lehet rákos gyerekeket tárolni a szívében.
-      Én megmondanám neki – közölte -, de sajnos, szó szerint beleszorultam a szívébe, így nem hallaná. – Nevettem.
Gus és Hazel egy könyv miatt „jönnek össze” végül is, aminek a címe Mennyei megbánás (igazából nem létezik!). Ez Hazel kedvenc könyve, amit már hat milliószor elolvasott, és beajánl Gusnak is, és mivel mindkettőjüknek nagyon tetszik, happy-k. :) Tetszett, hogy így találták meg a közös hangot.
A cuki kis párosunk később elutazik Amszterdamba, hogy találkozzanak Peter Von Houtennel (azt hiszem így kell írni), aki mindkettőjük kedvenc írója (a Mennyei Megbánás szerzője) és kulcsfontosságú szereplő. Szerintem ez az egész utazás egy kis színt vitt az egész történetbe, nekem tetszett, ötletes volt, hogyha már utaznak, akkor ide, így, ezért. Aranyosan lett megírva (mint az egész könyv, hihi). Éss, nagyon illet oda. Nem csak „Hopp, cuccoljunk le Hollandiába!” volt, hanem ki lett dolgozva, meg van a miértje, ami fontos! Pirospont!
Eme kiránduláskor született az én kedvenc részem. Ami nem máskor volt, mint amikor Hazel öltözött az íróval való találkozáshoz:
„… Chuck Taylor cipő, sötét farmer, amelyet mindig viselt, és világoskék póló.
A pólóra René Magritte egyik híres szürrealista képét szitázták: egy pipát, amely alá a festő azt írta dőlt betűkkel: Ceci n’est pas une pipe. („Ez nem egy pipa.”)
-              Nem értem ezt a pólót – mondta a mama.
-              Hidd el, Peter Van Houten érteni fogja. A Mennyei megbánásban kábé hétezer utalás van Magritte-re.
-              De ez egy pipa.
-              Nem, nem az – feleltem. - Ez egy pipa képe. Érted? Egy tárgy minden ábrázolása magától értetődően absztrakt. Nagyon ötletes.
-              Hogy nőttél fel annyira, hogy megértesz olyasmiket, amik összezavarják agg anyádat? – kérdezte a mama. – Mintha tegnap magyaráztam volna el a hétéves Hazelnek, miért ék az ég. Akkor azt gondoltad, hogy lángelme vagyok.
-              Miért kék az ég? – kérdeztem.
-              Csak – válaszolta. Elnevettem magam.”
Ennyi lett volna. Spoiler vége.

         Azt gondolom, hogy ennél a könyvnél tényleg tökéletes volt a cím illetve szuperül leírja a sztorit, csudaszép borító… Pirospont!
         Illetve ami még megérdemel pár szót az a film. Nagyon-nagyon készültem rá, és volt szerencsém megnézni, és hát, azt kell, hogy mondjam, nagyon perfect lett. (Előre szólok, hogy olyan Titanic méretű könnytócsára számítsatok. Mármint nem arra, ami akkor keletkezik, amikor megnézitek a Titanicot, hanem arra, amiben a Titanic is elsüllyedt.) Szerencsére John Green végig ott volt a forgatáson, így nagyon könyv hű volt a film. Jó volt a szereplőválasztás, a helyszínek, minden, szívből ajánlom! :)
         Mindenki azt taglalja, hogy lehetséges az, hogy egy 36 éves író teljességgel úgy írjon, mint egy 16 éves? Tudom, hogy fentebb pont azt mondtam, hogy számomra kicsit furcsa volt ez a nyelvezet, de hogyha ebből a szemszögből nézzük, az író valami mesterien áthidalta azt a picuri 20 évecskét (az semmi, mit számít ugyan, nemde?), szóval ez említésre méltó.
         Ami nekem kifejezetten tetszett, hogy nem burkolja cukormázba ezt az egész nem könnyen megemészthető témát. A gyerekek viszonylag nyugodtan beszélnek a saját temetésükről, hogy mi milyen, és igen, egyik alkalommal szó szerint leírja, hogy valaki bepisilt. Nem akar finomítani azon, amin nem lehet. Ez kifejezetten tetszett, hogy egy kicsikét, de ilyen kegyetlenül őszinte. Talán ebben is rejlik a szomorúsága. A szavak mögött mindig több van, mint ami le van írva.
         Volt benne jó pár mélyenszántó gondolat, amire szerintem szükség van itt a jelenben és a jövőben egyaránt. Befejezésként egy pár ilyet szeretnék idézni Nektek, amik tartalmilag és mondanivalójukkal leginkább megragadtak engem, és nem engednek el egy időre, az biztos.
“Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.”
***
 “Egyes végtelenek nagyobbak más végteleneknél.”
***
“Szenvedés nélkül hogyan ismerhetnénk meg az örömöt?”
***
“ – Ez a baj a fájdalommal – mondta Augustus, szután rám pillantott. – Megköveteli, hogy érezzék.”

***
“Ezért tulajdonképpen nem is hazudtam, csak válogattam az igazságok között.”
***
“Olyan hullámvasúton ülök, barátom amely csak fölfelé megy.
***
“ – A világ – mondta – nem egy kívánságteljesítő gyár.”

Kedvenc szereplő: Isaac és Augustus
Nem annyira kedveltkarakter: nem volt ilyen, mindenkit szerettem, és szeretni is fogok. :’)
Kedvenc rész: Amikor csak Isaac, Gus és Hazel van a templom alagsorában. Aki olvasta, tudja.
Nem annyira kedvelt jelenet: Mindenki tudja.
Pirospont: a kinézet és a cím, az úgy teljes egészében annyira oké.
Feketepont: kicsit a nyelvezet.
Nem ezt vártam...: nincs papírzsepi tenger. A végét egy picit megkönnyeztem, de alapjában véve nem olyan órisái mértékben könnycsatorna-kiszikkasztó.
Kedvenc idézet: “ – A világ – mondta – nem egy kívánságteljesítő gyár.”

1 megjegyzés :

  1. Tetszett ez a kritika. :D Valamiért nagyon ismerős a második kép. :)

    VálaszTörlés