Sziasztok!
Újra itt. Egy óriási kihagyás után, amit nagyon nagyon sajnálok. De cserébe írtam egy különösképp nagyon hosszú bejegyzést, remélem legalább részben kiengeszteltelek Titeket. A spoilereket jeleztem, kicsit szomorkás lesz. Furcsa úgy írni, hogy a héten BIZTOSAN lesz még egy bejegyzés, bár nagyon kevés az esélye annak, hogy kritika lesz. Jó olvasást, várom megjegyzéseiteket, észrevételeiteket, pipáitokat.
Pusszy
 |
| 329 oldal |
Tessa csak egy átlagos lány akart lenni. Aki megöregedhet. De nála ez nem ilyen egyszerű. Tizenkét évesen diagnosztizálták, most tizenhat éves és az utolsó hónapjait élvezi ki. Amikor megtudja, hogy a halál már tényleg a sarkában van, és tudja, már nem menekülhet a leukémia elől, hirtelenjében minden ezerszer fontosabb. Nem akar elmenni, nem akarja elengedni a dolgokat. Kiélvezi, ami még hátravan. Ír egy listát, hogy mit szeretne véghez vinni élete utolsó stádiumában amíg még megteheti. De amikor kiélvezi a pillanatokat, teljesen megváltozik a gondolkodásmódja, a baráti köre, az élete, és egyre nehezebb lesz búcsút inteni...
Tetszett? Az igazat megvallva eleinte nem, utána meg igen. Valahogy nehezen akart beindulni az egész, aztán meg magával ragadott. Úgy tudnám legjobban jellemezni, hogy ez az elengedés, a változás, az élet és a halál regénye. És ezt mind egyben. Adott egy "jó" ötlet, amiről viszonylag könnyen lehet írni, mert megvannak a támpillérjei. De olyan erőket szabadít fel, egy egész lavinát, ami ugye teljesen megváltoztatja az egész cselekményt, hisz ez a kényes téma egészen más hangulatot kölcsönöz a regénynek. És bevallom nőiesen, megkönnyeztem. Nem bőgtem rajta, ez nem a Titanic. Downham nem azt akarta elérni, hogy hullámos legyen a papír a könnycsatornáid nagymértékű megnyitásának következtében, hanem hogy csak feleszmélj, hogy könnyes a szemed. Nem kell feltűnnie egyből, csak vedd észre. Hogy mikre képes egy kis papír és tinta.
Az írónő az
egész könyvön keresztül meg tudta tartani, hogy a sztori NAGYON élethű maradjon, és hogy teljesen bele tudd képzelni magad. Látszott, hogy alapos kutatómunkának állt neki a regény születése közben, ugyanis olyan mértékű pontossággal és precizitással írt le minden egyes kezelést, tünetet, rosszullétet, kivizsgálást és időszakot, hogy eleinte azt feltételeztem, maga Downham is ebben a szörnyű betegségben szenved. Naaaagy piros pont.
Valamit viszont úgymond "nem értettem". Tessa néha tiltakozott a sorsa ellen, néha meg teljesen elfogadta a helyzetet. Ez vajon szándékos volt? Így akarták kifejezni a gyötrődését? Vagy csak szimpla hangulatváltozás? Ezt, megmondom őszintén, nem nagyon tudtam hova rakni.
Azt hallottam innen, onnan, szóbeszédből, hogy a film sokkal jobb, mint a könyv. Mivel még nem volt szerencsém megtekinteni a mozivásznas verziót, ezért nincs összehasonlítási alapom, csak annyi, hogy nekem így kinézetre nem tetszenek a szereplők. Valahogy nem ilyennek képzeltem el őket.
Összességében még annyit fűznék hozzá ehhez a kicsit hosszúra nyúlt bevezetéshez, hogy a kritika vázlatába
minimum 6-7, de szerintem inkább több :'( jelet rajzoltam. És úgy gondolom, hogy ez jelent valamit.
A szereplőket tekintve nem annyira váltak a kedvenceimmé. Nem lettek olyan szépen kiformálva, mint ki
lehettek volna, és ezt sajnáltam. Valahogy azok a tipikus 'lerakod a sarokba és reggel a sarokban lesz' típusúaknak éreztem őket, nem annyira nőttek a szívemhez.
Tessa valahogy olyan... Kicsit idegesített, mert olyan személytelen személyiség volt! "Csak" beteg volt. De e mögött nem éreztem igazi egyéniséget, hanem csak simán... volt. Nem találok jobb szavakat, mert egész egyszerűen felbosszant az a lány! Miért csak van???? *fúdeegyértelmesresikeredett*
Calt bírtam, jófej kiskölyök. A bűvésztrükkjei meg nagyon ötletesek! Hogy pont ezt. Kicsit olyan volt, mint a Hadd mondjam el...-ből Mel kertészkedései hajlama. Teljesen el lett találva, valahogy jól jött ki, hogy egy ilyen nehéz helyzetben lévő családba hogy szeretne egy kis boldogságot csempészni ez a kis srác. :)
 |
| Film montázs |
Viszont a kora. Viszonylag későn derül ki, és én addig csak agyaltam és agyaltam, hogy vajon hány éves lehet? Néha többnek, néha viszont kevesebbnek tűnt az adottnál.
Zoey, Tess legjobb barátnője, 1 évvel idősebb, a suli menő lánya. Őszintén örültem, hogy végre nem egy kis nyomit tettek be LBnek, hanem valaki
igazit. Aki néha ott hagyta Tessát, aki nem foglalkozott a betegségével, aki néha igenis bunkó volt a vele, akitől néha a hajamat téptem és akit néha igenis imádtam.
Adam. Mert hát ide is kell egy fiú. Bocsánat, A fiú. nem nőtt a szívemhez. Tudok mondani jó pár jobb könyv-pasit. Teljesen azt éreztem, hogy ha főszereplőnk nem volna halálos beteg, magasról tojna a szomszédsrácra (igeen, megint szomszédsrác) Nem bírtam különösképpen. Viszont az apukájának a sztorija. tetszett. helyénvaló volt.
A szülők! Na igen. Teljes kontraszt van kettejük között! Ebben a történetben kivételesen (ami tetszett) az apa viselte a gondját Tessnek, nála laktak a gyerekek. Mert a könyvben leírták, hogy kerek-perec, az anya lelépett. Csak úgy otthagyta őket, és csak akkor tért vissza, amikor a lányánál diagnosztizálták a
betegségét. Szégyen.
Nem értettem, szörnyű dolgokat tett, mégse tudtam utálni. Na ezt magyarázza meg nekem valaki! Valami volt a jelemében, vagy nem tudom... Az a lényeg, hogy itt az apa a szigorú, a gondoskodó, az aggódó, míg az anya a bohókás, a laza, a könnyed. Teljesen jól be lett állítva a köztünk érezhető teljes különbözőség. Szerettem a közös, családi jeleneteket.
Viszont most megengedek magamnak egy kis
spoilert. Zoey teherbe fog esni. Vége lesz a bulizós tini életének. Először el akarja vetetni, de meggondolja magát. Tessa a könyv vége felé azt kérdezte az orvosoktól, hogy a kezében tarthatja e majd a keresztlányát, Lauren Tessa Walkert. De erre nem került sor. Észrevettétek a kislány második nevét? Hogy Zoey a legjobb barátnőjéről nevezte el a kislányát. Ez volt az első (de nem utolsó) alkalom, amikor legördült egy picike könnycsepp. Oké, ez nem
teljesen a könyv miatt volt. Ugyanis én is egy kis Lauren vagyok. A keresztnevemet anyukámról kaptam, a másodikat pedig a legjobb barátnőjéről, aki 20 évesen hirtelen meghalt. És én az ő nevét viselem. És örülök neki, de nagyon, mert ez nem "csak egy név", hanem van oka, hogy miért ez a nevem. Egy jó, egy nagyon jó oka. Ugye én teljesen máshogy látom ezt a gesztust (hajaj, most is könnybe lábadt a szemem), de remélem ti is megértitek ennek a súlyát. Mert hihetetlen érzés, amikor anyu Róla mesél, aki egy kicsit én vagyok, és Laurennek is ez lesz, hisz egy kicsit Tessa, egy erős, egy bátor Tessa. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon jó, iszonyatosan örültem ennek a dolognak!
Spoiler vége!
A helyszínek nem voltak különösképpen jók. A történet 3/4 része otthon játszódik, ami végül is érthető, de nem tudunk meg olyan sokat a házról. Mindemellett egy kevés időt töltöttünk még a kórházban, a városban és a tengerparton is. És Adam egyszer elvitte Tessát egy padhoz, már nem tudom pontosan hova. Ez, ugye, egy ilyen "különleges helyszín", de megvallva az igazat, nekem személy szerint nem annyira jött le, hogy ez most miért, hogyan, hány méter. Csak annyit következtettem le, hogy a főszereplőnknek ez egy fontos pillanat volt. Biztos.
Nem voltak nagy tájleírások, amiket (furcsa mód, mivel én nem szeretem az ilyeneket) hiányoltam. Most, ebben a könyvben kellett volna, helyénvalónak éreztem. De pont most nem volt. Néha a falba verem a fejem, hogy 'nee, csak ne taglald még 16 oldalon keresztül, hogy milyen zöld az a fa, megértettük!', de itt, amikor jó lett volna, na igen, pont most nincs! Ilyen az én szerencsém.
Ami engem
totálisan kiborított az az
utolsó 20 oldal. És ezt most nem úgy értem, hogy "basszus, muszáj elrontaniuk a végét!", hanem pont ellenkezőleg. Kiborított, lelkileg. Na, ott volt nekem kész. Azt olyan
hihetetlenül (bocsi, nem találtam jobb szót) csinálták meg. Valahogy ott bontakozott ki az egész könyv, a lényege, a mondanivalója, a hangulata. Igazából nem találok szavakat.
De a karácsonyt is nagyon jól megoldották. Annyira el lett találva hangulatilag, hogy volt, hogy már én is éreztem a mézeskalács illatát, pedig májusban olvastam!
Tudni kell, hogy ugye ez egy angol könyv, és elkerülhetetlenek az angol szavak. Például az ott kapható csokinál. Vagy híres üzletnél. Ugye ezt a fordító *-ozással tudta megoldani, és a lap alján bővebben kifejtette. Az elején nagyon "muris"-nak találtam, hogy ugye többet megtudok az angol kultúráról, jobban ki lett fejtve minden. De idővel egyre több és több ilyen lett, és már kezdett idegesíteni, hogy mindig csak a lap aljára kell tekintgetni. De, és most jön a de, még mielőtt felforrt volna az agyvizem az állandó szem-jojózástól, hirtelen eltűntek! nem viccelek, mint a kámfor! Gondoltam oké, véletlen vagy nem tudom, de, és persze, megint jön egy de, amikor már
hiányoltam ezeket a kis magyarázatokat. Ismét visszatértek! :) Tudom, ez senkinek se az "érdeme", hisz Downham nem azért írta így, hisz az ő angol közönsége értette, és nem is a fordítóé, hisz ő nem tehet róla, hogy mikor jön éppen egy csillagozós rész, hanem csak egy véletlen egybeesés.
Az egész könyv szám szerint 46, rövid fejezetből állt. Jó volt, hogy nem nyújtották hosszúra, hanem inkább "felaprították", viszont az már nem, hogy az egyes fejezetek között úgymond űrök tátongtak. Volt, hogy több nap kihagyással követtek az egyik a másikat minden magyarázat nélkül, és ez nem tetszett. Nem szeretem a hirtelen váltásokat, bocsi.
De hogy mi volt az abszolúte kedvenc? Amikor könnyes szemmel mosolyogtam, és azt gondoltam "ez igen"? Az utasítások. Megengedtek nekem még egy
aprócska spoilert? Tessa utasításokat írt a hozzá közel állóknak. A kedvencem Cal-é. "
Ne halj meg fiatalon. Ne kapj agyhártyagyulladást, vagy AIDS-et, vagy bármi hasonlót. Légy egézséges. Ne menj el háborúba harcolni, ne lépj be semmilyen szektába vagy egyházba, ne add a szívedet olyannak, aki meg se érdemli. Ne hidd azt,
hogy jónak kell lenned, mert csak te maradtál. Legyél olyan rossz, amilyen csak akarsz." Oké,
befejeztem.
A könyv neve. Nekem nagyon nem tetszett. Nem illet hozzá. Plusz, mondjátok, hogy felszínes vagyok, de ciki volt olvasni a buszon vagy a suliban. Annyira depressziós hatású neve van, hogy valahogy nem akartam nyilvánosan olvasni. Igen, bennem van a hiba.
Mindemellett a borítója. Se jó, se rossz. Nem illet különösképpen a történethez, de mégis csak jobb, mint egy rózsaszín tütüs nyúl. Azt gondolom, tudtak volna ennél jobbat, kifejezőbbet is.
Kedvenc szereplő: Talán Zoey. Érdekes egy lány, az biztos.
Nem annyira kedvelt karakter: Mondom, nekem Adam nagyon nem volt szimpatikus, nem tudom, hogy miért, valahogy "nem illetünk össze".
Kedvenc rész: Ugye, mint feljebb kifejtettem az utasítások, de van még egy kedvenc idézetem, ami Tessa óriási humoráról és öniróniájáról szólt:
"-Még mindig kapod azt a kezelést?
- Már nem.
- Szóval jobban vagy?
- Nem.
Figyelem, ahogy megértik. A szemükből indul, és onnan terjed át az arcukra, a szájukra.
(...)
- Elkészültek a meghívók a temetésemre, el kell hoznom őket. (..) Írjatok SMS-t, hogyha eszetekbe jut valami jó zsoltár, oké?
Nem annyira kedvelt jelenet: Uff, az eleje, mert szerintem nehezen akart beindulni az egész cselekmény
