Delphine de Vigan: No és én

Sziasztok!
Sajnálom, hogy eltűntem, csak volt egy kis dolgom mostanság... Biztosan fordítva vagyok összerakva, mert amikor van időm, akkor nem élek vele, hanem csak henyélek és henyélek. Suli időben sokkal gyakrabban írtam, talán a """stressz""" miatt, meg hogy "határidőm" volt.
Jelentkezem is újabb kritikámmal, ami azért is különleges, mert az egyik kedves olvasóm ajánlotta s kérte a véleményemet eme kötetről. Ezúton is szeretném megköszönni Neki, feledhetetlen egy történet, az biztos! Jó olvasást! ;)
Pusszy

Túl jó ez a tartalom, hogy sajátot költsek.

216 oldal

Lou tizenhárom éves, látszólag mindene van, szülei, szobája, számítógépe. 
Lou 

intellektuálisan koraérett, két osztállyal előrébb jár, mint kortársai. Lou álmodozó, nehezére esik megszólalni mások elôtt, és a cipőfűzője is mindig lóg.

No tizennyolc éves, senkije és semmije nincs, csak egy zötyögős kerekes bőröndje. 
No bizalmatlan, vad, keserű. 
No az utcán él. Hajléktalan.

Lucas tizenhét éves, az osztályban túlkoros, már kétszer bukott. 
Lucas vagány, pimasz, szép, minden lány odavan érte. 
Lucas egyedül lakik egy ötszobás, fényűző párizsi lakásban. 
Három különböző módon magára hagyott fiatal, akinek a sorsa összekapcsolódik.

Szembeszállhat-e három tizenéves a világgal, a társadalmi realitásokkal? 

Hihetetlenül tetszett. Saját bevallásom szerint ez az a könyv, amit kötelezővé tennék. Ezzel nem azt szeretném állítani, hogy ez egy tökéletes könyv, mert nem az. Egyáltalán nem. Vannak benne szépség hibák, nem mindig lett szuper az, ahogy az írónő(/fordító) kifejezte magát, de ez az olvasmány tipikusan abba a kategóriába tartozik, amikor felfogjuk, hogy nem perfect, hogy van hibája, nem is kevés, de nemes egyszerűséggel nem érdekel. Mivel olyan jó, olyan hihetetlen, olyan elképesztő, hogy ezerszeresen ellensúlyozza a hibáit és teljességgel oda lyukadunk ki, hogy ez egy jó könyv. Nagyon is.

A történet egészében E/1-ben íródott, méghozzá Lou szemszögéből. Annyira de nagyon eltalálták! Nem hittem el, hogy ezt nem egy intellektuálisan koraérett 13 éves lány írta! Nem lehet! Annyira valóságos, minden mondat minden szava passzolt. Még a pontok is. Jó, mondjuk a pontokat nehéz elrontani. Teljességgel valósághű, ahogy az írónő Loun keresztül csak mesél és mesél, és nem akarsz hinni abban, hogy nem ő nem ő. Nem tudom hogy csinálta, de megcsinálta.

Bár, szerintem a leghozzáillőbb szó az a megdöbbent. Az olvasás közben, illetve utána is csak tátottam a számat, hogy ez nem lehet. Nem élhetünk ilyen világban. Ugyanis az egész regényt belengett egy olyan légkör, amit szó szerint metszeni lehetett. Eltátottad a szádat és körbenéztél. Nem a III. világháborút dolgozza fel, nem tömeggyilkosságokról írnak benne, hanem csak az életről az utcán. Egy ilyen „élmény” után tudod leginkább értékelni, amid van. Mutatok nektek egy idézetet, ami leginkább leírja a kötet stílusát, a főszereplő lány gondolkodásmódját. E szavak olvasása közben szó szerint összeszorult a torkom.

„Az ember képes szuperszonikus repülőgépeket és rakétákat küldeni a világűrbe, egyetlen hajszál vagy a bőr egy parányi részecskéje alapján képes azonosítani egy bűnözőt, olyan paradicsomot termeszteni, ami három hétig eláll a hűtőben, anélkül, hogy a héja megráncosodna, mikrochipen információk milliárdjait tárolni. Az ember képes hagyni, hogy emberek haljanak meg az utcán.”

Olvasás előtt csodálkoztam a hátsó borítón szereplő eme feliraton: „Tizenhat éves kortól ajánljuk!” Én általában ügyet se vetek az ily fajta megjegyzésekre, függetlenül attól, hogy igazából nekem „nem szabadna elolvasnom” ezt a könyvet. DE most beismerem (jól jegyezzétek meg, szökő évente egyszer fordul elő), hogy ennek a figyelmeztetésnek lehetet alapja a már fent említett okok miatt. Ennyire? Ennyire.

Viszont a vége. Nem fogom elspoilerezni, csak annyit fűznék hozzá, hogy nekem nem annyira tetszett, ahogy lezárult ez a mindenképpen egyedi és különleges történet de mindenképp jó befejezés volt. Tudom, most nagyot nézhettek, hogy akkor most mi van? Nem tetszik Neked, de jó volt? És igen? Mert attól még, hogy nekem nem jött be, attól függetlenül mindenképp tökéletesen illet a könyvhöz, a cselekményhez, logikusnak is mondható. Sssszóval, pirospont!

Szereplőkről röviden és tömören: Lout az első gondolatmenetétől kezdve imádtam, Lucas nem került túlságosan előtérbe, de szerethető volt, úgy, mint No, akit teljeséggel hitelesen alkottak meg, mint hajléktalant. Valahogy úgy éreztem, mintha Delphin de Vigan egy karmester volna, aki tökéletes precizitással irányítaná e mű cselekményét, tudva, hogy kinek mikor és hogyan kell megszólalnia, úgy, hogy mi, olvasók eleinte ne sejtsünk semmit, hanem csak később rajzolódjon ki az egész, teljes kép.

De akkor most egyesével. Lout szó szerint imádtam. Nem tudom jobban kifejezni magamat. Annyi, de annyi olyan pillanat volt, amikor azt hittem, hogy megtaláltam a francia ikertesómat! Ugyan én nem járok 2 évvel előrébb és ugye annyira nem is vagyok okos, de valahogy legbelül egy kicsit mindig is kívülállónak gondoltam magam, olyan valakinek, aki haloványan csak kívülről tekint végig élete mindennapjain és nem volna ott 100%-osan. 

„Világéletemben kívülállónak éreztem magam, bárhol voltam is, mindig kilógtam a képből, a társalgásból, mintha más hullámhosszon lennék, mintha csak egyedül én hallanék meg hangokat vagy szavakat, amit a többiek nem észlelnek, és süket lennék azokra, amiket ők meg látszólag hallanak, mintha csak kívül esnék a kereten, egy hatalmas, láthatatlan üveg túloldalán lennék.”

Mint a fent ábrázolt példa mutatja, Lou imádott a szavak erdejében hosszú és kanyargós utakon járni, ami teljeséggel illet hihetetlen egyéniségéhez (ma rendkívül sokszor használom a „hihetetlen” szót). Tetszettek Lou mondatokat faló és sorokat nem kímélő gondolatmenetei. Mindezek mellett kiemelnék egy, számomra fontos tényt ezekkel kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy eme eszmefuttatások (hú, ma csak úgy sziporkázom!) mind-mind racionalisták voltak. Nagyon-nagyon gyűlölöm, amikor egy könyvben logikátlan szálak futnak, de valahogy Lou annyira intelligens volt, hogy már nekem, olvasónak fájt, hogy egy 13 éves lány hogy tud ennyi mindent magába táplálni??? Hihetetlen.

Mindezek mellett nem tudom, hogy mi ütött ebbe a lányba, lehet, hogy ennyire unatkozott, vagy nem tudom, de egyfolytában hülye kísérleteket végzett és mindenféle és fajta tényket támasztott alá, amiken, bevallom őszintén, nagyon-nagyon nevetem. Annyira eltalálták, hogy megmosolyogtatott. Hogy valaki hogy lehet ennyire hétköznapi módon különc. Mindemellett teljeséggel illett a karakteréhez.

Lehet, hogy most ki fogtok nevetni, de én amikor elsőre elolvastam eme könyv tartalmát, azt hittem, hogy No egy férfi. Igazság szerint nem is tudom, hogy miért, talán amiatt, hogy én, hogyha azt mondják nekem, hogy „hajléktalan”, mindig egy férfi neve jelenik meg. De arra akartam kilyukadni, tetszett, hogy ilyen különleges szereplőnek ilyen különleges nevet adtak. És, az is tetszett, hogy ilyen, végül is fiús neve van. Hisz, meg kell vallani, No nem a csajos csajok példaképe.

Mint már feljebb említettem, valahogy nem éreztem, hogy Lucas is a főszereplők közé tartozott volna. Az elején csak vártam, és vártam, hogy végre színre lépjen. Kedveltem, nem volt semmi bajom, de nem vált azzá a tipikus „Azt hiszem, szerelmes vagyok! Úú, hol ismerted meg? Egy könyv lapjain…” érzés. Ne is tagadjátok, tudom, hogy mindannyian tudjátok, hogy miről beszélek! Szimpatikus volt, de mi csak barátok vagyunk.

És most meg szeretnék ejteni egy kis spoilert. Ugye írják, hogy Lounak mindene megvan, mégis magára hagyatott. Ugyanis az anyukája teljesen depressziós. Egész nap csak tévézik, nem szól semmit, észre sem veszi a lányát. Ugyanis volt egy fiatalabb kisbabája Thais, aki csecsemőként meghalt. Lehet, az én gondolkodásmódomban van a hiba, de nem hinném, hogy ezt ekkora tragédiaként kéne megélni. Ismerek valakit, egy volt osztálytársam anyukáját, akivel ugyanez történt. De élte tovább az életét, van 2 okos fia, egy szerető férje és boldog. Mindemellett ötletesnek is mondható ez a csavar. Egészen más megközelítést ad az egész történetnek. Mégis az is igazi hős szerintem az apuka. Gondoljatok csak bele. Végeztem.

Párizs éjjel

A könyv olvasása közben és azt követően komolyan elgondolkoztam azon, hogy Párizs vajon tényleg ilyen? A makulátlan, a tökéletes, a hibátlan? Én a könyv eme pontját egy metaforaként értelmeztem, bár lehetséges, hogy nagyon messze állok az igazságtól. Hogy nem minden az, aminek be lett állítva. Mindennek lehet sötét oldala. De még akkor sem mindig rossz dolgok állnak a sötét oldal megnevezés alatt. Sajnálom, nem tudom pontosan kifejezni magam, értelmezze mindenki úgy, ahogy szeretné, az én fejem, és a benne lévő gondolatok még túl kuszák.

Dolgok, amik idegesítettek/logikátlanok voltak: spoileres!

•    Nem hinném, hogy az osztálytársak nem tartották furcsának, hogy Lou és Lucas ennyit összejár, hisz annyira különböznek, biztos szemet szúrt valakinek!
•    No nem fejezi be a sztoriját!!! Szépen lassan elmeséli, hogy hogyan került az utcára, de nem fejezi be a sztorit! Akkor ugyan valamennyire ki lehet már találni, hogy mi következik, de akkor is! Azok voltak a kedvenceim! Egyszerűen csak idegesített, hogy így elvágták!!!!!
•   Én egész egyszerűen nem értettem a No anyukájánál tett látogatást. Tudom, hogy volt valami jelentősége, de nem értettem!

El szeretnék nektek mesélni egy sztorit. Spoiler lesz benne. Szóval anyuval épp a belvárosban voltunk, és én a buszon olvastam. A könyvben az történt, hogy No elkezdett dolgozni és a fizetéséből vett Lounak egy piros Converse cipőt, amit már nagyon szeretett volna. Pont ezt a részt olvastam, amikor felpillantottam, és azt láttam, ahogy egy hajléktalan egy motort néz, amin egy olyan doboz volt, amibe a pizzát rakják, és amin egy reklám van, méghozzá egy piros Converset hirdető. Akkor eldöntöttem, hogy erről bizony írni fogok. Hogy miért? Mert mekkora egy hihetetlenség, hogy pont akkor, pont ott. De igazából azért írom le, mert ez a hála jelképe, de nem is akármilyen módon. És hogy innentől kezdve minden más lesz. Minden. Spoiler vége.

Nagyon kis rövidke könyv, amit én nagyon sajnáltam, de hát minden jónak vége szakad valamikor. De ez még hamarabb, mint kellett volna.

Sok francia szót tartalmaz, amikkel én nem vagyok teljességgel kibékülve, lehetséges, hogy ez rontott az összképen itt bent, de nem drasztikus módon. Szóval, ez egy francia könyv, francia szereplőkkel, francia szavakkal.

No és Lou

Őszintén, mit kerestek azok a zöld levelek a borítón? Most fekete-fehér vagy színes?? Nem tetszett. Nem illet a könyvhöz. Mármint a történethez úgy ahogy, de a stílushoz? A hangulathoz? Ahhoz amit adott? Ahhoz amit megmutatott? Nem. Nagyon nem.

A könyvből film is készül, ami sajnos francia, ami mondjuk érthető. Feliratot meg csak angolt gyártottak. Filmvászonra lépett Lou nélkül maradunk.

Kedvenc szereplő: Lou. Ki nem szeretné a francia ikertesóját? Mert nekem ő az. Nincs mese.

Nem annyira kedvelt karakter: Ümm. Lou anyukája. Fentebb kifejtve. Tudom, hogy nehéz, de nem ez a megoldás.

Kedvenc rész: Egyértelműen és egyöntetűen (természetesen, mivel tök egyedül vagyok) : amikor No a sztoriját meséli.

Nem annyira kedvelt jelenet: A vége, a vége, a vége.