Az Idő Ura

Kedves Olvasóim!               

Itt is a következő rész! Remélem tetszeni fog! Komizni ér! 

Pusszy                                      

Mitch Albom

Az Idő Ura

Amikor az ember elkezdte mérni az időt, az élet egyszerű öröme odalett. Mindez az Idő Atyja, Dor lelkén szárad. Meg is kapta érte méltó büntetését. egy barlang falai között kell hallgatnia az emberiség szüntelen zokszavát. Az emberek egyetlen dolgot akarnak mindennél jobban: időt.         
Amikor az Idő Atyja már feladja a reményt és lélekben megtörik, felvillan előtte a szabadulás lehetősége. Ehhez annyit kell tennie, hogy teljesítenie kell a rá kiszabott küldetést, és megtanítani két embernek, mit is jelent valójában.       
Dor visszatér a Földre, az állandó időhiányban szenvedő emberek közé, és megkezdi utazását két lélek – egy reménytelenül szerelmes tizenéves lány és egy örök életre vágyó rákbeteg milliomos – oldalán. Ahhoz, hogy Dor sorsa beteljesedhessék, meg kell változtatnia az életüket.                                             
A szívhez szóló, izgalmas regény arra készteti az olvasót, hogy eltöprengjen, mit is jelent számára az idő, és talán át is értelmezze mindazt, amit eddig gondolt róla.

Oké, szóval az alapötlet remélhetőleg mindenki számára világos. Van egy öreg emberünk, aki az idők kezdete előtt élt, szó szerint. Nem tudom, hallottatok-e róla, de a könyvben Bábel tornyát építik abban az időben, mikor Dor igazán élt. Gondolok most itt arra, hogy miután történt egy s más, mondjuk, jaj, mit is hozzak fel példának, mondjuk feltalálta az időmérést, na igen, ez után, büntetésként pötöm 6000 évre bezárják egy barlangba, ahol az emberek folytonos nyávogását és hisztizését kell hallgatnia, mert mindenki csak több és több és több időt szeretne. És úgy vélik, hogy mindez Dor hibája, mert meg merészelte jósolni pár botokkal és egy kis vízzel, hogy mikor jön fel a nap újra. Így került a barlang-dutyiba. Aztán csodás mód jött a nagy fényesség és miegymás, és Dor azt a feladatot kapja, hogy változtassa meg két ember – egy szerelmes tini és örökéletre vágyó milliomos- életét. De azért pont ők, mert míg az egyiknek elege van a rengeteg idejéből, addig a másiknak csak az kell, de minden áron. És az ő kis kalandos történetük ez, hogy mi is történik velük.

Na, hát az egész sztori az elején, három szálon fut, Dor ősidei élete (ami komolyan az, mert úgy kb. 6000 éve élt), Sarah Lemon hétköznapja és Victor Delamonte utolsó napjainak története. És ezek között elő-előbukkan Sarah anyukája és Victor feleségének szemszöge is.Majd ahogy haladunk előre és előre, ez kettővé alakul át, ami Sarah és Victor története, ebben bukkan elő néha-néha a mi, mostanra már derékig érő szakállú Dorunk, akinek ugye, feladata keresztezni főhőseink életét. Aztán, a végéhez közel ez az egész, eggyé alakul, amikor mindhárman egyszerre vannak egy helyen egy időben, ha mondhatom ezt. Tetszett, hogy így alakultak a történések, csak az nem, hogy milyen időszakaszonként. Becsülésem szerint, az első szakasz köröbeül a regény feléig tartott, mint egy gigantikus bevezetés. Aztán, amikor már csak Sarahra és Victorra összpontosítottunk, amikor a bonyodalmak kibontakoztak, akkor az feltehetőleg a történet háromnegyedéig vagy egy kicsit még annál is tovább nyúlt. És a vége. Amikor minden és mindenki egy helyen, egy időben volt, a csúcspont, amikről az egész sztori szólt, illetve fülszöveg, na azt besűrítették 45 oldalba. Szerintem ért volna annyit, hogy ebből egy kicsit több, még ha a másik kettő rovására is megy.

Ehhez kapcsolódik a következő. Az első „szakasz” olyan hosszú volt, hogy szétuntam az agyam! A végére már olyan uncsi volt!!!!

Mindezek mellet az író, bár inkább fordító gyönyörűen fogalmazott, ahogy mindent külön-külön körülírt és rengeteg rokon értelmű szót használt.

Mint a Dalok Paulának című könyvben, itt se konkrét szemszögekből írták le a sztorit, hanem mintha akiről éppen szó van, azt egy láthatatlan kamera követné, és néha mutatná a szereplők érzéseit, mint ha csak gondolat-buborékok jelennének meg a fejük felett.

De ami negatívum volt, hogy mást „reklámoztak” a fülszövegben, mint amiről igazából szó volt. Utálom, amikor olyanokat írnak, hogy „így megy úgy átértékeled az életed” vagy „ezek után ezt meg azt teljesen másképp fogod látni”. Mert én hiszek ezknek. Azt képzelem, hogy amikor majd drámaian becsukom a könyvet, akkor majd percekig csak meredek magam elé, és attól a naptól kezdve egy kicsit megváltozok. De ez a jelenség eddig ég egyszer sem jelentkezett. Pedig, ugye, A szívhez szóló, izgalmas regény arra készteti az olvasót, hogy eltöprengjen, mit is jelent számára az idő, és talán át is értelmezze mindazt, amit eddig gondolt róla.” Na, ez az, ami nem történt meg!

Összeségében jó regény volt, de annyit talán nem ér meg, hogy a magánkönyvtáramban szerepeljen. Na jó, ez nem igaz, mindegyik könyv jó a magánkönyvtárba. Akkor inkább úgy fogalmazom, hogy nem ért annyit, hogy szülinapomra kérjem, hanem inkább elkérhettem volna valakitől kölcsönbe, vagy elbattyoghattam volna a könyvtárba.

Kedvenc szereplő:  Ööö, talán, ha mindent összevetek, Grace, Victor felesége. Vagy Sarah.

Nem annyira kedvelt karakter: Mindenféleképpen Dor. Annyira nem tudtam vele azonosulni, és annyira nem jött le nekem az egész ember!

Kedvenc rész: A vége, a leges-leg vége. Mindig is szerettem az ilyen jövőképeket, és ez egy olyan volt. De jók voltak Sarah gondolatmenetei, függetlenül attól, hogy néha nagyon, de nagyon nem értettem vele egyet, és konkrétan már a falba vertem a fejem, hogy hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen. De aztán így-úgy, de megoldotta a gondokat, kisebb nagyobb sikerekkel.

Nem annyira kedvelt jelenet: Ó, amikor az elején, oldalakon keresztül taglalták Dor őskori szerencsétlen életét. Tudom, hogy a történetben viszonylag fontos szerepe van, de majdnem elaludtam azokon a szakaszokon! Könyörgöm, az olyan unalmas volt!